Akik hiányoznak majd

2012-01-23 18:26:21


Akik hiányoznak majd


Siró-rivó nemzet vagyunk, hajlamos az önsajnálatra. Pedig már Mohács sem elkerülhetetlen istencsapás volt – még kevésbé hősiesen nagyszerű bukás -, hanem felelőtlen politika és emberi gyarlóság törvényszerű következménye.

Ha van okunk az önsajnálatra, akkor ez az, hogy sorsunkat Mohács óta képtelenek vagyunk arra méltó kezekbe tenni. Mi nem azon a tragikus csatamezőn buktunk el, hanem azóta agonizálunk, fogyunk és emésztjük önmagunkat.
Nem török, tatár, német vagy más hódítók vették el tőlünk a legtöbbet, mi magunk tékozoltuk el erőforrásainkat. Leginkább emberi erőforrásainkat. És legtöbbet a huszadik században.

Számoljunk csak egy kicsit utána: forradalmak és ellenforradalmak, két világháború, gazdasági válságok, tömeges emigráció! Mondhatjuk, hogy a háborút nem magunk akartuk, de nem kellett volna olyan lelkesen vérezni idegen csatatereken idegen érdekekért. Azt is mondhatjuk, hogy a forradalmak megújulást hozó kataklizmák, de talán túl lelkesen állítgattuk falhoz és akasztgattuk a fajtánkbélieket. Nem beszélve a deportáló vonatokról, amelyek hol Nyugatra, hol Kelet felé vitték tragikus rakományaikat.

Mi magunk is mentünk. A puszta létért, a megélhetésért, a jobb élet reményében. „Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” - sírt a költő, ám a tántorgás máig tart. A szellemi vagy fizikai éhség elől, politikai vagy egzisztenciális menekültként. Lényegi különbség voltaképpen nincs, többnyire a leginnovatívabb, a vállalkozásra leginkább képes honfitársaink intenek búcsút a honnak. Őket rakták marhavagonokba is. Hiányoznak, de hiányozni fognak már megszületett, vagy még meg sem fogant utódaik is.

Mekkora a veszteség!

És nem kell ahhoz sem vesztes háború, sem bukott forradalom, hogy a genocídium folytatódjék. Elég a puszta reményvesztés, az esélytelenség, a válságba fulladó hétköznapok. Elég szembesülni a mai magyar valósággal. És ma könnyebb útra kelni, egy fapados légi járat néhány tízezerért elvisz az Ígéret Földjére. Mennek is számolatlanul, senki nem tudja hányan. Keresik a boldogulást Angliában, Németországban, vagy még távolabb...

Ezek az emberek mélységesen csalódottak, kiábrándultak és sértettek. Csalódtak a hazában, a politikában, a diktatúrát felváltó új rendszerben. Kiábrándultak a demokráciából, a számukra csak politikai jelszóként hangzó szabadságból. És sértettek, mert tenni akarnának, alkotni lennének képesek otthon is, ám senki nem tart igényt rájuk.

A haza kiokádta őket, otthon csak megemészthetetlen terhet jelentenek!

Nézzük csak kik ők!
A közép-angliai kisvároska utcáin lépten-nyomon kelet-európai menekültbe botlik az ember. Menekültek, hiszen a megélhetés kényszere, a létezés otthoni hiánya hajtotta őket idegenbe. Mért lenne ez kisebb ok elmenekülni, mint politikai elnyomatás, a szólásszabadság hiánya miatt?

Miért éreznék magukat szabadnak ott, ahol megélni nem tudnak?

Legtöbben a balti országokból jöttek, őket a lengyelek és szlovákok követik. Csehek,  bolgárok csak mutatóban vannak, a magyarok száma egyre gyarapodik, de még csak a középmezőnyt foglalják el a szomorú toplistán. Nívótlan segéd- vagy betanított munkát végeznek a helyi üzemekben, olyat amire a britek rá sem néznek. Egyfajta új rabszolgaság ez, amit önként vállaltak. Óránként hat fontért, hogy havi néhány százat hazaküldhessenek a családnak.

Mivel nincsenek sokan, a magyarokat könnyű számon tartani, ismerik egymást jól. Tudják, ki honnan jött, milyen volt a korábbi élete, mennyi a devizahitele s milyen állásból rúgták ki. Még azt is tudják, ha éppen valamelyiküket hasmenés gyötri, ami – élelmiszer üzemekről lévén szó – komoly egzisztenciális veszély.

Van közöttük két színész, nívós vidéki színházakból. Van tanár és hajdani újságíró. Az egyik nő egy banknak dolgozott, a másik jó nevű fodrász cégnél. A kopaszodó férfi katona volt, helikopteres ezrednél. De van köztük pék és autószerelő is, sürgősségi nővér és informatikus is. Mindannyian a brit minimálbérért hagyták ott hazájukat, családjukat, korábbi énjüket.

Legtöbbjük tudatában van annak, hogy rabszolgának állt. A munka kemény, a státus bizonytalan, a bánásmód rideg. Állásuk gyakorlatilag nincs, agency – közvetítő cég – révén juthatnak munkához. Hajnalban kelnek, beülnek a gyár kantinjába, s várják, hogy valaki intsen nekik. Ha intenek, aznap dolgozhat. Többnyire intenek, a heti négy-öt bedolgozott nap megvan, de mégis csak sanyarú és bizonytalan ez a sors. Móricz vagy Rideg Sándor novelláiban lehet hasonlót olvasni, ahogy a húszas-harmincas évek vidéki Magyarországán az uradalmi intéző döntött a béresek sorsa felől. Hajnalonta, naponta. Megéltek ők is, talán még szerencsésnek is érezték magukat, hiszen az intéző úr minden nap munkába hívta az arra érdemeseket, de...

Legnagyobb baj nem a sértett önérzet ám!

Az a legtragikusabb, hogy jobbra érdemes, tanult és tehetséges magyarok váltják aprópénzre tenni akarásukat, holott otthon is, Magyarország javára is dolgoznának és dolgozhatnának. Hogy otthon nem adatik meg számukra az esély? – ez már számon kérhető hiba. Politikai és kormányzati hiba, azoké akik az ország és az országlakosok sorsáért felelnek.

Mi lesz ha minden tanult és munkaképes ember felszáll az olcsó gépre? A kísértés nagy és nekik is megvan a személyes felelősségük. Családjuk és gyerekeik iránt, a kifizetendő számlákért, a törlesztendő devizahitelért. A közmunka sovány honoráriumából ezt finanszírozni nem lehet, az otthoni átlagbérből sem nagyon.

Mi lesz a befektetett pénzzel, energiával, a megszerzett diplomával, a kitanult szakmával? Ezt is hozzá csapjuk a válság okozta veszteséghez? A tudás megkopik, a szakmai ismeretek elavulnak, a tehetség és ambíció elhal. Az értékvesztés folyamatos.

Mi lesz, ha egyszer a válságnak vége szakad, s újra felfelé vinne az út? Ezek az emberek – megszületett és még meg sem fogant utódaikkal egyetemben – hiányozni fognak. Hazamenni egy sem akar. Ha az elhagyott hazáról kérdezik őket, a tisztességesebbje konokul hallgat, a szókimondóbb viszont sorolja a jelzőket.

Megbántott emberek, zsákutcába jutott sorsok reakciója ez. Téved aki magánügynek hiszi, aki legyint: jut is, marad is.

Az ország, a nemzet apránként veszik el.
 
                                                                                                    hi