A mérleg

A mérleg:

Kellemetlen érzés, ha az embert immár jobban foglalkoztatja a múlt, mint a jövő. Az „átkos korban” cseperedtem felnőtté, azokat az éveket én derűsnek láttam s derűsek az emlékeim is. Eldugott, birkaszagú tanyáról indultam el, meg tudom tehát ítélni mit kaptam az élettől. Elmúltam ötvennégy, idősnek érzem magam, annak látnak mások is. Érdemes tehát megállni egy pillanatra, szusszanni, elgondolkodni, mérleget készíteni.
Öcséimmel sáros földeken gyalogoltunk az iskolába minden reggel, a ruhánk alighanem ugyanolyan szagot árasztott, mint a tanya, de ez senkinek sem tűnt fel. A falusi iskola mércéjét bőven túlteljesítettük! Mégis egyenes út vezetett a gimnáziumba, majd a főiskolára!

Nekem a tanyáról a kemény munka, a nehéz és mégis gondtalan gyerekkor, a szabadság jut eszembe. A múltat illetően tehát nincs okom panaszra.

Az ötödik ikszen túl gyakran eltöprengek, hogy milyen sors várna rám most, tanyasi gyerekként. Alighanem ott rohadnék meg a birkaszaros pusztán. A szüleim nem voltak tehetősek és ambiciózusak, a legtöbb amit értünk tettek, hogy hagytak továbbtanulni. Gimnáziumba az állam jóvoltából jutottam el, olcsó kollégiumot, a főiskolán ösztöndíjat „Tőle” kaptam. Nővérem és egyik öcsém ugyanott, ugyanazt az utat járta végig. Nekünk és nekem ezért semmi bajom a gondoskodó állammal!
Szilárd egzisztenciám, esélyeim és perspektíváim is akkoriban voltak. Két diplomát szereztem, nyelveket tanultam, féltucatnyi tanfolyamot elvégeztem, a munkámat szerettem, kedvvel és sokat dolgoztam. Több mint húsz évet áldoztam az életemből hamis illúziókra.

Ma idegenben élek, segédmunkát végzek. Otthon semmire nem kellettem, a közszféra leépít, a magánszféra halódik, Legutóbbi komoly munkahelyemet a múlt év májusában veszítettem el, s kinek kell egy ötvenes, túlképzett munkanélküli?

A lelkem sérült, az önérzetem megtiporva, az életem romokban. Az sem vigasztal, hogy nem csupán engem szemelt ki magának a balsors, korosztályom hasonló gondokkal küzd. Munkára, tisztes nyugdíjra, megélhetésre csekély az esélyünk, az említett húsz év – meg a többi! – semmit nem nyom a latban. S a nagyobb baj, hogy nem csak mi sérültünk, a gyerekeink naponta sérülnek. Serdülő fiamnak milyen példát adhatnék, hogy mondhatnám neki, hogy tanulj, dolgozz, törekedj? Hiszen az eredményt bennem látja!

Idegenben keresem az otthoni megélhetésre valót, mert itt még kellek. A munkával nincs semmi bajom, a trágyaszagú gyerekkor megtanított a becsületére. Karriert építeni már nem akarok, élni még igen.

A méltánytalanság esik rosszul!

A dilettantizmus, hogy hamis politikai jelszavakkal takaródzva mindent romba döntöttek körülöttem. Az életemet, az országot, a gazdaságot, a munkahelyemet s a családomat, a jövő nemzedéket. A sok-sok átszervezés és „reform” után ötvenévesen pályakezdő lettem, újra iskolapadba ültem, hogy aztán ismét kirúgjanak, s a harmadik diplomát kiüssék a kezemből.
Rám egy idegen ország tart igényt. Én meg a minimálbérre, ami otthoni pedagógusi fizetésemnek nagyjából a háromszorosa. Lefogytam, esténként fájnak az izmaim, a vérnyomásom viszont rendbe jött. Rossz hír az elhagyott hazának, hogy hosszú nyugdíjas éveket is megélhetek még!

Vajon kizárólag én vagyok felelős a sorsomért?

Merem állítani, hogy Magyarországon foglalkoztatás- politika csak papíron létezik. Nyilvánvaló, hogy valós szándékok és koncepciók nincsenek, az erre szánt milliárdokat egy impotens struktúra emészti fel. Tapasztalatból mondom, hogy negyvenöt fölött esélytelen a dolgozni vágyó polgár, mert a sok hivatal csak adminisztrál, gyakran az elemi információkat is a tőlük segítséget váró ügyfelektől szerzik be. S a közhiedelemmel ellentétben nem hivatásos munkakerülők, segélyre ácsingózók töltik meg a hivatali várótermeket. Aki hajlandó vállalni a kínos procedúrát, a nem túl tapintatos ügyintézést, az valóban dolgozni akar.

Olyan szekér után futni nem érdemes, amely nem vesz fel – ez ötven év egy mondatba sűrített tapasztalata. A bátrabbak, a vakmerőbbek, a legreményvesztettebbek külföldre mennek dolgozni. Többnyire német nyelvterületre, vagy Angliába – ez a két ország leginkább fogadókész. Nem kell külön engedély, az újságok tele vannak hirdetésekkel.

Munkát és szállás biztosítunk! Nem kell nyelvtudás, segítünk az ügyintézésben! Az utazást is megszervezzük, csak ennyi s ennyi fontot kell befizetni! - harsogják a hirdetések. Aztán megköttetik a szerződés valamilyen gyorsétteremben vagy vasútállomáson - „az irodát éppen tatarozzák, az ügyvédünk éppen szabadságon van”. Közvetítői segítségről, tolmácsolásról szól a hevenyészett papír. A balek aláírja és fizet!
Ezt a tandíjat szinte mindenki megfizeti, az úgynevezett szerződés idekinn számon kérhetetlen. Az Egyesült Királyságban szerencsére talál munkát, aki nem túl igényes. Csupán el kell felejtenie a múltját, félre kell tennie az önérzetét. Csak arra a rongyos öt-hat fontra kell gondolnia, amiért egy órára megvették. Ez nem egzisztencia, ez csak megélhetés. Jobb és több az otthoni minimálbérnél, de jóval kevesebb annál, amire az ember hivatott.

Senki nem tudja hányan vagyunk mi, megélhetési menekültek. A már említett munkaügyi struktúra nem is akarja tudni, ezt a ballasztot ki lehet pipálni. Néhány százezren lehetünk. Londonban több ezren, skóciai szállodák környékén néhány százan, itt a közép-angliai kisvárosban két tucatnyian. Ennyi otthon képzett, életerős ember hagyta ott az országot, vált fölöslegessé. Ennyit vetett ki magából a haza!
Ezek az emberek nem tervezik a visszatérést, egyáltalán nem terveznek. Négyen-öten bérelnek egy lakást, földre vetett matracokon alszanak, a bevásárló központok leértékelt pultjainál vásárolnak – egyszóval vegetálnak, hogy az itthoni számlákra is jusson. A napi munka végeztével nem akarnak mást, csak enni és aludni.

Olykor a jellem is megbicsaklik. Van aki cigarettacsempészéssel egészíti ki a brit minimálbért, van aki „kertészkedik”. A vidéki Angliában döbbenetes méreteket öltött a könnyű drogok fogyasztása, a liverpooli maffia feltalálta a háztáji kannabis-termesztést. Adják a magot, az öntözési tanácsokat, s jönnek aratni. Néhány virágcserépnyi ültetvény szép bérkiegészítést hoz, a kockázat pedig elenyésző.

Egyszóval a mérleg elkeserítő. Az ember lassan feléli önmagát, az ország pedig sok-sok embert veszít.

Ki hiheti azt, hogy így van ez rendjén?

                                                                                                 hi