A hazám

2012-02-26 15:05:14

Nem rég végre Magyarországra látogattam, a hazámba. Nagyon furán fest kívülről nézve!
Kicsike, „balsors tépi”, de mégis hisszük, hogy különleges és kivételes. Hazatérve azonban rögtön szembetűnik, hogy mennyire esendő, a balsors pedig megszemélyesíthető és néven nevezhető. Különleges tehetségünk pedig leginkább ahhoz van, hogy a bajt magunk keressük, ha véletlenül nem talál meg minket magától.

Haza...?

A szó minden hamis pátoszát elveszti, ha az ember idegenbe kényszerül, ám mesterkélten cseng ha itthon mondja ki. Elszoktunk tőle. Legfeljebb országot értünk alatta, ahol élünk s halunk. Örök rejtély, mi köt oda, ahol megélni nem lehet, a halódás pedig kimerítő agónia!?
Jól tudom, a haza nem azonos az állammal, mégis az utóbbiba ütközünk minduntalan, ha az előbbit keressük. A haza tulajdonképpen csak egy gyönyörű „lény”, az állam viszont rideg valóság. Nem más, mint a létünket meghatározó szabályok, az azok betartását megkövetelő hivatalok, az ígérni sosem rest politikusok, s az ígéreteket könnyen felejtő ugyanazon elit.

A haza, amely kilökött magából, farkasordító hideggel és rosszkedvű emberekkel fogadott. Az utóbbiak sokasága alkotja az én népemet!
Egyikőjük mindjárt a reptéren nyakon öntött bánatával, hogy a nemzeti légitársaság megszűnik. Számomra rejtély, hogy mitől nemzeti, számára munkahely, egzisztencia és hivatás, biztonság és önérzet – egy csipetnyi haza.
A haza sajtója a honatyák „bölcsességétől” hangos: havi negyvenhét ezerből meg lehet élni! A frakcióvezető-polgármestert idézve „szerényen, de tisztességesen”. A foglalkoztatáspolitikáért felelős belügyér szerint legfeljebb egy kecske kell hozzá még. A huszonéves hivatásos politikus szerint biztosan, higgyük el egész biztosan!

Hát akkor én mi a fenét keresek idegenben, többdiplomás létemre miért végzek segédmunkát? Hacsak nem nyerészkedni és gazdagodni akarok?!
Vagy talán a kecske az, amiről megfeledkeztem?
Lehet!


Tény, hogy a villany és a fűtés többe van, mint havi ötvenezer. A gyerekeimről, s a devizahitelről nem is beszélve. Az előbbiek a haza jövője, az utóbbi a kilátástalanság.

Nos hát így értenek szót egymással a nemzet, és annak avatott vezetői. Ez az a balsors, ami ilyen emberekkel veri az én hazámat!

Az én hazám aligha az ő hazájuk!
Az enyémben ezrek keresnek reménytelenül tisztességes munkát és megélhetést. Az övékben olyanok oktatnak a munka becsületére, akik köszönő viszonyban sincsenek vele, hiszen nála a munkára külön személyzet van.
Az én hazámban gazdasági menekültté válik a polgár, az övékben fel sem tűnik, ha valaki „véletlenül” két helyről vesz fel busás állami juttatást.
Nálunk sokak elemi szabadsága illant el, hogy a "kevesek" polgári szabadsága még teljesebbé válhassék.
Náluk jól őrzött hivatalokból, páncélozott Audikból szemlélik a kiteljesedő demokráciát. Nálunk nem alszunk éjszakákat, gyötrődve a „hogyan lesz holnap” -on!
Az én hitem erősen megrendült a sajátosan magyar demokráciában, ők a legjobb úton haladnak a szebb jövő felé!

Ez nem ugyanaz a haza, ez két haza!

Vessék rám a követ, én szabadabbnak éreztem magam, amikor Nyugatra utazni kiváltság volt! Most Nyugaton vagyok, de ez kényszer és kivetettség. A rendszerváltó elit reprezentánsai előszeretettel emlegették, hogy egykori ellenzékiségükért megalázó munkára kényszerültek. Az én sorstársaimnak semmilyen munka nem jut a polgári Magyarországon, s külföldön méltatlan körülmények között dolgoznak!
Nincs -és nem lehet szabadság ott, ahol a megélhetés béklyója tart minket rabságban!

Egyszóval van némi különbség haza és haza között, bár mindkettő ott terül el a kanyargós Tisza mentén.
Az én szülőhazám mostohán bánik gyermekeivel, az övék érdemtelen kiváltságokat osztogat. Az érzelmeket azonban az különbözteti meg az érdekektől, hogy az utóbbiak racionális alapon nyugszanak: én meg megmagyarázhatatlan okból, bolond módon vagyok patrióta.
Nekik ahol a haszon, ott a haza. Én azt mondom, ahol születtem, ott a haza!

Voltam katonatiszt, újságíró és pedagógus, hivatásból is hazaszerető. Mindenkit arra intettem és oktattam, amit magam is megéltem. A disszidenseket, emigránsokat dezertőröknek tekintettem, ma én is ilyen dezertőr lettem.
 
Az én hazámban minden tótágast áll, ami jónak és helyesnek tűnt egykor, szemétdombra került. Ami ma jó és követendő, akkoriban elfogadhatatlan volt. Lehet cinikus módon valótlanságokat állítani, lehet vállrándítva embereket, sorsokat, országot tönkre tenni. Ez az én hazámban nem divat, az övékben a profizmus jele és érdem!

Ezt az én hazámban úgy hívják: hazaárulás!
Vajon ők minek nevezik?

Az általam szeretett Magyarország mára puszta fikció, de szerencsére elég idős vagyok ahhoz, hogy ragaszkodjam hozzá. S ezt nem lehet tanulni, erre születni kell!


                                                                                    hi